Túlélő(víg)játék karantén után: megkóstoltuk a friss almás pitét

Azt már megszokhattuk, hogy a rendező Czukor Balázsnál jó kézben vannak a színészek. Most is eléri, hogy mindenki átlépje a saját árnyékát és olyan színeket, ízeket, finom árnyalatokat mutasson, amilyeneket talán sosem.

Jóról és rosszról gondolkodik a Weöres Sándor Színház legújabb bemutatója, az Ádám almái, amelynek olvasópróbáját a veszélyhelyzet kihirdetése előtt egy nappal tartották. A próbafolyamat leállt, aztán az online térbe költözött – és pénteken este végre kisült az almás pite: a Márkus Emília Teremben megnézhettük a premiert.

Azt már megszokhattuk, hogy a rendező Czukor Balázsnál jó kézben vannak a színészek. Most is eléri, hogy mindenki átlépje a saját árnyékát és olyan színeket, ízeket, finom árnyalatokat mutasson, amilyeneket talán sosem. Azt az őrült és kulisszahasogató, tragikus vígjátékot, ami a dán rendező-forgatókönyvíró, Anders Thomas Jensen azonos című filmje alapján készült, és magyarországi körútján elérkezett Szombathelyre is, úgyis csak nagy fegyelemmel, visszafogottsággal lehet kordában tartani.

 

Horváth Ákosnak kellett már ez a címszerep: a börtönből a fura társaságba érkező, impozánsan tagbaszakadt, szűkszavú és neonáci Adamé, aki azt tervezi, hogy az átmeneti karantén után – ahol persze jól kell viselnie magát – visszatér a normális, szabad életbe. Bár pont ez az: normális és nem normális, jó és rossz, hazugság és őszinteség, hazugság és igazság kerül mérlegre ebben a színes kompániában, amelynek középpontja, összetartó ereje a napsugaras természetű Ivan: Antal D. Csaba. Beszélnek a nevek: ha Adam – mint az első ember – képviseli a gonoszt, akkor Ivan az orosz szent őrültek rokona: senki nem tud olyan elszántan foglalkozni az élet nagy kérdéseivel, mint az orosz klasszikusok.

Khalid szerepében Kelemen Zoltán megbillenés nélkül játssza a kapitalisták ellen fölesküdött, akcentusos muzulmán bevándorló prototípusát, Szabó Tibor a rutinos és kávéfüggő orvost, Endrődy Krisztián az alkoholfüggő Gunnart, Avass Attila az elévülhetetlen háborús bűnökkel terhelt, haldokló Pault, Dunai Júlia a ki tudja, kitől teherbe esett Sarah-t; Róbert Gábor Adam fekete bakancsos, piros plüss-szíves barátját. Egyikük se karikatúra, csak majdnem. Ez a majdnem a legfontosabb. A leheletnyi különbség, a rés, amelyen át láthatóvá válik a sarokban kucorgó ember is. Paul az, akinek már nem számít az igyekezet; az ő pőre félelmén kap gellert az a profi össznépi túlélőjáték, amelynek a legártatlanabb, mind közül a legszerencsétlenebb: Ivan a karmestere. És persze ő a legszerencsésebb is, ha úgy vesszük.

A „rosszra tör és jót cselekszik” abszurditását már a Tragédiából ismerjük. Négy (hely)szín látszik a Márkus Emília Terem színpadán, négy doboz egymás mellett, mint a sorjázó filmkockák, mindig oda vetül a fény, ahol éppen történnek a dolgok: Adam szobája, a valóságosnak tűnő konyha, a kert az almafával (ez pedig hangsúlyosan, barokk perspektívában teremtett világ) és az orvosi rendelő (díszlet: Horesnyi Balázs, jelmez: Surányi Nóra). Kár, hogy a tér nem tud kinyílni legalább a pokol füstjét eregető, lövöldözős kulcsjelenetben: a díszlet néha inkább akadály.

De a pite kisül: Adam kiállja a próbát, mehetne isten hírével. Az idő múlását és a jóság meg a hit (az élet?) győzelmét hajának növekedése jelzi: idétlen paróka Horváth Ákos fején (mint a hangsúlyosan mesterséges háttérkulisszák). Titokban várjuk, hogy Ivan fadarablétezésre ítélt fia, Christopher – Katona Márk – egyszer csak fogja magát, és fölpattanjon a kerekesszékből az almafa tövében. De nem. Vagy mégis?

Vas Népe (Szerző: Ölbei Lívia)
2020. június 29.